Névnapomra kaptam a lányomtól egy általa tervezett és csomagolt füzetet, amit úgy adott át, hogy ígérjem meg, hogy nem fogok sírni, ha meglátom.
(Zárójelben azért megjegyezném, hogy életem legszebb - és legviccesebb - ajándékait is tőle kapom. Mert egy sima, iskolakezdésből kimaradt füzetet is képes személyessé varázsolni... Imádom az ilyen ötleteit! Azt mondta írhatok és rajzolhatok is bele azt, ami jól esik.)
Ez az esernyős lány letaglózott, mert néha olyan érzésem van, hogy a gyerekem jobban ismer engem, mint én magamat. Ki is neveztem "Terápia-füzet"-nek. Ami jön - jó is, rossz is - az belekerül. Már vannak is benne hárman, akik nem teljesen azok, akiknek tűnnek. Illetve azok, de a mások számára láthatatlan énjük a fal mögött lapul. Mindenkinek van ilyen "lakója".
Bevallom, én sem ébredek nap mint nap kisimulva, madárcsicsergéssel aláfestett szikrázó napsütésre, friss gőzölgő kávéillatra, kertben ugrándozó cuki unikornisok nyerítésére - habár sokan így képzelik. (Ahh, persze sokszor én is így képzelem... :D) Szerencsére családilag jócskán el vagyunk eresztve fantázia terén, nem kell a szomszédba mennünk képtelen dolgokért és valóban elég színes hétköznapokat sikerül varázsolnunk nap mint nap, de ezt bárki megteheti, akinek igénye van rá.
Falakat húzni szükségszerű. De nem jó egyedül maradni mögötte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése